S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai

A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. A kultúrantropológia és a fenomenológiai szociológia tanulságait felhasználó elemzés szerint a 18–19. századi európai civilizációban a kereszténység mint közös kulturális mintázat elveszti uralkodó szerepét, s e szerepbe a nemzet kerül. A 19. századi Magyarországon azonban még sem a nemzet, sem az irodalom fogalma nem egységes; az előbbi három, az utóbbi két különböző jelentésben szerepel. Joseph von Hormayr körének programjában a nemzet mint államközösség játssza a főszerepet; e program az „osztrák nemzet” közös történeti narratívájának megvalósítását várja az irodalomtól. A Toldy Ferenc által kiteljesített eredetközösségi narratívában,  amely Kézai nemesi nemzetfogalmán alapul, az irodalom a litterae, a nemesség idegen gyökerű  írásos kultúrájának eleme, amely – mint a nemzet  a néppel – kibővítendő a népköltészettel. A nemzeti irodalom hagyományközösségi paradigmájában, amelyet  Kölcsey, Erdélyi, Gyulai és a két Arany képvisel, a nemzet hagyományozódó kulturális mintázatot jelent. Az irodalom alapja itt a nyelvből születő orális költészet.  Mivel ennek nyomait csak a népköltészet őrizte meg, nemzeti irodalom csak ezen alapulhat. Ha e két utóbbi rendszer a nemzeti kultúra egységesülése során elkerülhetetlen akkulturáció  ellentétes programjait képviseli, az irodalomtörténet-írás később lényegében az eredetközösségi rendszer javára  döntötte el a dilemmát.

• Kiadás éve: 2005
• Terjedelem: 672 oldal
• Kötés: kartonált
• Formátum: B/5
• ISBN 963-506-612-0